Kinek van igaza?
Létezik igazság egyáltalán?
Gyakran teszik fel ezt a kérdést a világban. Illetve én is gyakran felteszem ezt a kérdést a tréningem résztvevőinek. Sokan azt válaszolják erre: „Hát kinek másnak, csakis nekem!!!” Igazuk van és nincs is, ugyanis az az igazság, hogy nincs igazság. (Egy kivétel természetesen létezik: „Mindig a főnöknek van igaza!) 😊 Illetve van is igazság, meg nincs is, ugyanis mindenkinek meg van a maga igaza, ezért mind a két félnek igaza van, csak hogy a saját szemszögéből. Ha megtanuljuk ezt a szabályt, sok felesleges szócsépléstől, veszekedéstől kíméljük meg magunkat. A bölcs ember tudja, hogy ha nem fogadom el a másik igazát, akkor a sajátomat sem tudom érvényesíteni.
Az igazság és bizonyosság
Miért ilyen bonyolult ez? Létezik ugyanis az igazság és a bizonyosság szintje. Az igazság, az tényszerű, de a bizonyosság csak egy vélemény, mely mindenkinél más, tehát itt, ezen a szinten mindenkinek igaza van. Ez a meggyőzés szintje. Tehát akkor tudom meggyőzni kommunikációs partneremet, ha elfogadom az ő igazát, azaz elfogadom, hogy az ő szintjén őneki igaza van!
Természetesen létezik olyan helyzet számos, amikor tényeken alapuló igazság van, például az, hogy az adott év melyik napján van Tamás névnap (egyébként többször is van), vagy adott év adott napján mikor kel a nap, mikor indul az Őrség Express stb. Itt az számít, hogy ki van birtokában a helyes információnak. Ám a legtöbb vitában saját meggyőződések csapnak össze.
Közbelép az EGO
Ha valakinek azt mondjuk, hogy „nincs igazad”, akkor lényegében megtámadjuk az EGO-ját. Mit fog gondolni? „Mi az, hogy nekem nincs igazam?! Hát hülye vagyok én?! Na azt már nem!!! Ezt követően a másik már nem arra koncentrál, hogy megtaláljuk együtt a helyes megoldást, hanem egyértelműen védi az EGO-ját. Lehúzza a redőnyt és csak védekezik. Elakad a kommunikáció, nem jutunk tovább.
A falubíró története
Tanulságos lehet a következő vicces történet, ami pont erről szól: Öreg falubíró tanítja a fiát az igazságtevésre. Bejön az egyik falubeli, aki szeretné, ha a bíró igazságot tenne egy vitában a szomszédjával. Meghallgatja, majd azt mondja neki: „Igazad van.” A falubeli megnyugszik, megköszöni, majd elmegy. Jön a szomszéd. Azt is meghallgatja, majd azt mondja neki: „igazad van.” Ő is megnyugszik, megköszöni, majd elmegy. Ekkor a bíró odafordul a fiához, és ezt kérdi: „Nos, fiam, hogy tetszett az igazságtevés?” Mire a fiú: „Édesapám, szerintem így nem lehet igazságot tenni, hogy kend mindenkinek azt mondja, hogy igaza van.” Erre bíró: „Nos, igazad van fiam.”
Mit tegyünk hát?
Ne az igazságot keressük, ne akarjuk kétségbeesve bebizonyítani, hogy csakis nekünk van igazunk, hanem arra érdemes koncentrálni, hogy vajon a másik miért gondolja, hogy neki ebben a kérdésben igaza van. Próbáljunk meg a dolgok mögé nézni.
Zaft vagy szaft?
Zárjuk ezt a blogot egy aranyos történettel. Két kedves rokonom, – házastársakról van szó és még egy fontos információt tudnunk kell róluk, azt, hogy mindkettő egyetemet végzett magyar szakos tanár volt, – hazafelé menet vitatkozni kezdetek arról, hogy melyik a helyes a magyar nyelvben a szaft, avagy a zaft. Mivel ez olyan régi történet, hogy sehol sem voltak akkor még az okos telefonok, nem tudták „legooglizni” (szép magyar kifejezéssel) és így azonnali hatállyal eldönteni, hogy kinek van igaza, így hát hazáig veszekedtek ezen. Egyre keményebb hangnemben ment a vita, vérre még nem ment, de izzottak a szemek, és hát ahogy házastársak között lenni szokott jól össze is vesztek. Hazaérve első dolguk a helyesírási szótárhoz vezetett, ami a következőt írta: zaft vagy szaft, mindkettő helyes. Érdemes volt balhézni emiatt? Érdemes volt beleverni a másik kerítésdeszkájába egy csomó szöget? Hát persze, hogy nem.